En el camino

Szereztem kábelt!

Burgosban vettem megfelelő USB kábelt, nem is volt drága, és végre fel tudom tölteni (ha épp mint most, olyan a gép, hogy fel lehet) a képeket.

Szóval mielőtt tovább boncolgatnám megvilágosodásom történetét, itt van pár fotó az elmúlt hétről:

Hajnalban az útról nézve, mikor még nincs olyan rekkenő meleg ilyen csodálatos meghitt városkák mellett sétálhat az ember. Olajligetek és sáfránymezők, csodálatos templomtornyok és ilyenkor még elviselhető napsütés. Öröm itt korán kelni!

Persze sziesztázni is öröm, ilyenkor érdemes betérni egy kis vendéglőbe ebédelni, és utána megpihenni valami árnyékban. Terradillosban például együtt sziesztáztam Szájer Józseffel. Komolyba zarándokol, és nem nagyzol, vagy ilyesmi! Oda is köszöntem neki, de sajna nem tud pirézül...

Kedves zarándoktársaim nagy része hódol a "Pilgrim Art"-nak. Egészen elképesztő dolgokkal tudják az ember utazását feldobni, komolyan Európa múzeumainak kollázsát látom az út mellett az eldobált bakancsra kötött nyakkendőtől, az út mellé rakott lopott shell kút reklámig. A fent látható formára szotyizott napraforgó egyébként szintén csak hajnalban látszik, hogy köszöntse a kelet felől érkező zarándokot, és az egész nap tudjon min röhögni...

Tartozom szabvány túristafotóval is. A Burgosi katedrálisról készült amatőr felvétel minden amatőr túristafotó igényt kielégít. Hiányzó, ferde test, sötét arc, kiégett háttér, levágott torony, dőlő falak. Ahogy szeretjük.

Lefényképeztem egy srácot is, akinek több van egy kerékkel (vagy kevesebb), és így nyomul végig a zarándokúton. Igen vannak fura arcok, meg kell hagyni, de ez a srác teljesen készen van. Iszonyú lassan halad, legalábbis lassabban, mint ahogyan a többiek gyalogolnak, állandóan elesik, de a legdurvább (ő mondta), hogy a térdvédője alá bemegy a por és teljesen föltörte már a lábát. Ráadásul szélben lehetetlen egykerekűzni. Azt is mondta, hogy ha sikerül, jövőre megcsinálja gyerekbicajjal is. Asszem azok között akikkel eddig találkoztam, ő volt a legnormálisabb zarándokmajom.

És itt végre megpihenve egy padon, ami a McDonald's és a Shell közös reklámjára hajaz, ráadásul egy fia árnyék sincs, de láthatjátok hogy milyen jól vagyok és mennyire élvezem az egészet! (Mosolyogni mongyuk nem volt könnyű... - ez egy 20 kilóméteres etap után volt, egy olyan városban, ahol nem volt egyáltalán árnyék).

Holnap újra nagyvárosba érkezek, vár rám León, a profi város, és az utolsó hét vándorút!

Most félre az útiélményekkel, ígéretemhez híven elmesélem, miért is vállalkoztam erre a nagyszerű útra. Egy poszt nem lesz rá elég, előre szólok.

Egyik ilyen alkalommal szólalt meg egy hang belül, mely kérdőre vonta eddigi életem értelmét. Bizton állíthatom, hogy nem az én hangom volt, hanem egy ismeretlené. Az önmagunkkal zajló belső párbeszédet vélhetően mindenki ismeri, de ez nem olyan volt, nem én szóltam magamhoz. Hogy honnan tudom? Nem tudom, de érzem. Semmihez nem hasonlítható pillanat volt az, olyan, mintha valaki megérintené a vállam, majd a köldököm felől szétáradt bennem valami hő, és az alábbi kérdést hallottam hirtelen a fülemben:

(folyt. köv.)

Egyre többen vagyunk pirézek, lassan köztársaságot alapítunk, bár fő irányvonalunk a vegyülés, mégis most így az út harmada után kijelenthetem:

Piréznek vallom magam.

Tehát piréz vagyok. De ne rohanjunk ennyire előre. Hogyan is lettem piréz? Tekintsük az általános jelenetet:

Pár perce együtt mossuk a gatyánkat egy sráccal. Megtöri a csendet:
- Szia, Alvarez vagyok.
- Szia, Diez vagyok.
- Díez?
- Nem Diez. - És két kezem nyitott tenyerével mutatom, hogy jól érti.
- Ó értem. És honnan jöttél, Diez?
- Magyarországról.
- Tényleg? Nézd, ott az a házaspár, ők is magyarok, meg az a jó seggű csaj is!
És elmegy a haverjaihoz és faképnél hagy.

Na még mit nem! Mondok magamnak. Én nem bírom ezt. És irígykedve nézem a nyenyec srácot Vavlovot, aki boldog egyke kisebbségben egy nagyobbacska nemzetközi csapat közepén ül, körülrajongva mindenféle népek izgalmas kérdéseivel (A jóseggű magyar csaj épp limonádét készít neki).

És akkor taktikát váltottam:

- Ó értem. És honnan jöttél, Diez?
- Piréziából. Piréz vagyok.
- Tényleg? Gyönyörű ország lehet! Gyere ülj ide hozzánk és mesélj róla!

Pár embert azóta beavattam, minket sokszor egymáshoz irányítanak már, mert egyre többen valljuk piréznek magunkat. Mondjuk nem nagyon értik, hogy miért angolul beszélgetünk...

Már királynőt is választottunk magunknak, Nadiát, itt egy kép róla, ahogy a zarándok kútnál (érted, zarándokút, höhö) lekaptam:

Szóval elképzelhető hogy letelepedünk itt Logroñoban. De addig is még van egy kis dolgunk...

Ja holnap pihenőnap lesz. Elmegyünk egyet sétálni...

Többen megkérdezték tőlem az utóbbi időben, amikor megtudták, hogy eljövök erre a zarándoklatra, hogy miért is teszem ezt. Gondolom, egy páran még meg fogják kérdezni ugyanezt, ha hazaértem. Többen azt hitték, hogy csak az utóbbi években elharapózott futásmániám miatt vállaltam az utat.

Nagyobbat nem is tévedhetnének...

Csak annyit tudok mondani, hogy megvilágosodtam. Nem a buddhai értelemben, meg ebben részemről semmi fellengzősség nincs. A megvilágosodás nekem azt jelenti, hogy rájöttem valamire, amit eddig nem tudtam, megnyílt előttem egy újabb világ, és ez ösztönzött arra, hogy lábaim is kövessék a szívemet. A szívem pedig azt súgta, hogy találkoznom kell Istennel, Ő már készen áll a találkozásra, ideje nekem is tennem ezért valamit.

Ekkor tettem fogadalmat, hogy végigjárom ezt az utat.

(folyt. köv.)

Helósztok, ismét jelentkezem! Túl vagyok négy napon, eljutottam Puente de la Reynáig (kitérővel Obanosnál az Eunate kápolnához, csak mondom, nehogy azt higgyétek, csak megyek egyenesen). Voltam bikafuttatáson, na jó, tudom, az állatvédők nem szeretik, de most értitek, hazamegyek, kérdezik, mit csináltam, most azt mondom, hogy csak gyalogoltam? Hát tisztára hüjének néznek. Csatolok képet is, az egyiken majdnem látszanak a bikák, a másikon én vagyok, a másik meg, aki nem én vagyok, azzal a kápolnában ismerkedtem meg. Egyébként a focit szereti inkább, azt nem tudom, kinek szurkolt, de azt hiszem, az nyert valami meccset, így nagyon örült, hát megköszönte a kápolnában. Aztán összefutottunk a bikafuttatáson, csináltunk közös fotót, mondjuk nem kellett volna hátat fordítani a bikáknak, mert most már csak egy nadrágom maradt. Mindegy, végül is már eltelt egy hét, a maradék négyet csak kibírom egy nadrágban.

Amikor Pamplonába értem, akkor készült ez a kép a zarándokszállás előtt (Dzsó biztos x-el írná ezt a szót). Itt lehet látni, hogy ilyen kagylók jelzik a zarándokok útját (Ezt megy tty-vel). Csúcs érzés, hogy milyen jó fejek itt a zarándokokkal, még nyalókát is kaptunk!

Már napok óta úton vagyok, most végre találtam egy normális gépet, amin tudok írni. Csináltam képeket, de persze usb kábel egyik géphez sincs. Egy svéd srác mondta, hogy odaadja az övét, de aztán kiderült, hogy neki teljesen más csatlakozója van mint nekem. Fél órát nézegette azért még a kütyüket, a francia csajok is rajta röhögtek, de nem sikerült. Aztán elmondta, hogy majdnem dolgozott egy kábelboltban, de aztán felvették ballisztikára.

Jó kis társaság van itt amúgy, volt még egy magyar nő, első nap beszélgettem vele, az Eltén tanít. De másnap már pihenőnapot tartott, úgyhogy otthagytam és jöttem tovább a többiekkel akkikel jól összejöttem és rengeteget nevetünk.

A képeket sajnálom, egyelőre úgy néz ki, hogy ha a többieken múlik, hamarabb fogjuk őket hazalőni, mint feltölteni, de azért még nem adom fel. Hátha lesz jobban felszerelt szállás.